Gazdasági kényszerpálya és hatásai

Csak hetek kérdése és a legtöbb szervezet agóniába kezd, hogy valahogy felzárkózzon az új minimálbér és garantáltbérminimum szintjére. Ami ugye már az uniós tagországok legaljára csúszott.  Sok esetben a felzárkózás, különösen mikró- és középméretű vállalkozások esetében csak komoly költség átcsoportosítással, automatizálással vagy létszám leépítéssel tud megvalósítani, hogy az emelkedett bértömeg költséget és az elvárt tulajdonosi nyerséget ki tudja termelni. Alapvetően ez az ismétlődő, szezonális kihívás már szinte rutinná vált szakmai berkekben. A hazánkban tapasztalható leszakadó bérszínvonal mellett persze sok egyéb olyan hanyatló tendencia is van, ami érinti, mind az egyént és a társadalmi közösségeket.

Ezek a gazdasági döntések következményeként betudható, leginkább a mentálhigiéniai jelenségek dimenzióban érhetők tetten. Úgy, mint a nagy tömegeket érintő szűkülő életlehetőség. Romló életminőség, egészségi állapot és egészségügyi ellátás színvonala, egyre nehezebben elérhető lakhatási lehetőségek a mobilitás kényszerében, gyatra minőségi élelmiszerek emelkedő ára az infláció árnyékában, sorvadó mentális és érzelmi jóllét a növekvő agresszió, depresszió és csökkentő empátia mellett. Nem beszélve a társadalmi egyenlőtlenségekből fakadó hétköznapi, kitapintható feszültségekről és a rugalmasság ígéretével járó projekt jellegű munkavégzésből fakadó foglalkoztatási, munkaerőpiaci instabilitásról (prekaritás). Az elköteleződés szintje globálisan is csökkenő tendenciát mutat. A növekvő létbizonytalanságot tetézi a kiégésig vezető, szabályozatlan munka és magánélet egyensúlytalansága, a lecserélhetőség és az AI asszisztencia jelenléte is. Az olcsósági versenyben persze működnek a kontraszelekciós kiválasztódási erők is, azon agilis és kreatív kollégákban, akik külföldre költöznek, gyorsítva a tudásmobilitást, támogatva az agy elszívást és az ezzel járó társadalmi tudásveszteséget.

Merre viszi az életminőséget a szakmai szorgalom? 

A szociális életminőség romlásának aspektusai hosszan sorolhatók, nem beszélve azon gazdasági döntések hatásairól, amiket még nem érzünk közvetlenül a bőrünkön (autóipari monokultúra kitettsége és az akkumulátor gyártás ökológiai következményei, a felületes tudás terjedésének sebessége… stb.). A szegénység és egyenlőtlenség elleni küzdelemben észrevétlenül a szegénység új formáit termeljük ki, így legitimizáljuk szakmai fontosságunk. Kitermelődnek olyan problémák és kihívások, amin ismét lehet szakmailag fontoskodni. 

A szakma lelkiismerete természetesen bár reaktívan, de reagál a jelenségekre és éltet olyan új funkciókat, mint a wellbeing, ami célozza a már elhanyagolt, eltépázott, leamortizált egyéneket és a toxikus közösségeket, hogy ismét kapitalizálható passzba kerüljenek a munkaerőpiacon. A nyereség és a versengés premisszái olyan döntéseket engednek csak meg, amik a nyereségességben és a hatékonyságban számszakilag megjelennek. Ahogy a wellbeing a szétzilált munkakultúrára, úgy a ESG az elhanyagolt környezeti és ökológiai kihívásokra elkésve reagál. Az ESG előjátéka az elhanyagolt CSR funkció volt. A zakatoló, felelős HR, feladatot, új funkciókat, kihívásokat és ál- és álom munkaköröket – mint Happiness&Mood stb. manager –, generál a teljes foglalkoztatás érdekében. Innovatív, díj gyanús HR termékek és szolgáltatások születnek, melynek fogyasztói már kiéhezetten várják a megoldást problémáikra.

Bár talán nem szükséges azonnal pánikba esnünk, a HR-washing jelenség valóban virágzik. Gyakran zárt, belterjes szakmai körök legitimizálják saját működésüket, amelyekben a self-branding mestereivé váló, ambiciózus pályakezdők és a megalomán szakma elitjei hajtják előre a folyamatot. A felszínen pezsgő hangulat és szakmai díjak ünneplése zajlik, miközben valódi strukturális változások ritkán történnek. Noha születnek innovatívnak tűnő megoldások a felelős szakmai fórumokban, ezek többnyire a látszatmegoldások sorát gyarapítják, s csak elenyésző részük foglalkozik a problémák megelőzésével.

Sok kihívásunk valójában kézműves termék: a társadalmi dinamikák és szervezeti struktúrák eredményeként jönnek létre. Bár a szakma rendszeresen ünnepli önmagát, ez az önfényezés inkább áltevékenységek sorozataként jelenik meg, valódi megoldások nélkül. Ennek ellenére a HR-szakemberek és a vállalati kultúra sokszor nem érzékelik a mélyebb társadalmi problémák súlyát.

Talán itt az idő, hogy a közismerten szervezeti ellenállásban és generációkban gondolkódó HR populáció szembenézzen azzal a ténnyel, hogy a cselekvő ágenseknek felelősége van, és ha nem történik alapvető változás, a posztmateriális javak termelésében, akkor a civilizációnk fenntarthatósága és a hosszú távú jólét valóban komoly veszélybe kerülhet. 

A szerző az Astotec Automative Hungary HR menedzsere.