Judit, ha minden igaz, te 1988 óta, tehát harmincnégy éve vagy a szakmában, és huszonöt éve alapítottad a galériát, Anna, te viszont alig tizenkét éve léptél erre a terepre egy politológia-szociológia diplomával, külföldi ösztöndíjas évekkel és útkereséssel a hátad mögött. Szóval akármilyen furcsa, hosszú ideig senki nem gondolta volna, hogy majd kettőtökkel beszélgetek erről az évfordulóról.

V. J.: Én viszont rettentően boldog vagyok ettől. Mi nagyon akartuk, hogy a három lány közül az egyik velünk dolgozzon. Amit a család épített fel, az maradjon is a családé. A legidősebb lányom, Zsófi is kipróbálta magát a galériában, de ő valahogy nem találta itt a helyét. Annánál ez magától értetődőbben alakult.

K. A.: Jó, de én beleszülettem ebbe a galériába. Az én egész gyerekkorom már ebben a közegben telt, nekem természetes minden, ami itt történik. És szerintem az is segített minket, hogy Mamával mi pont hasonló karakterek vagyunk. Ha kívülről ránézek: mi anya-lányaként ugyanúgy viselkedtünk azelőtt is, hogy együtt dolgoztunk volna, és a galériás mindennapok sem változtattak a kapcsolatunkon. Se nem közeledtünk, se nem távolodtunk egymástól. Valószínűleg a mi kettőnk személyisége jól tudott simulni egymáshoz.

Amikor valaki családi céget visz tovább, vagy a szülői hivatást folytatja, pláne, ha az illető szülő/szülők még ismertek, híresek is, a legtöbb esetben két bélyeggel találkozik. Ha befut, azt mondják: „Ja, hát, könnyű volt neki”, ha nem lesz sikeres, akkor azt, hogy: „Szegényke. Meg sem közelíti az apját/anyját.” Te mit tapasztaltál ebből?

K. A.: Ez az egész ugyanannyira volt kiváltság, mint kihívás. Furcsa, de számomra erősebb volt a belső nyomás, mint a külső. Nem is az érintett meg, hogy mit mondanak a külső szemlélők, hanem az, hogy Anyáék részéről volt nagyon magasan a mérce. Persze igyekeztem, elvégeztem a művészettörténet szakot, de így is kilenc évbe telt, mire felléphettem a pulpitusra, és levezényelhettem az első aukciót. Kilenc év után mondták azt Mamáék, hogy kész vagyok a feladatra. Az is igaz, hogy közben már érkeztek pozitív megerősítések. Eleinte csak házon belülről fordultak szakmai kérdésekkel egyre inkább hozzám is, de aztán eljött az a pont, amikor megcsörrent a telefonom, és egy külsős szakértő közölte, hogy: nem, nem Mamával, hanem velem szeretne megkonzultálni egy kérdést. Azért az elég jó érzés volt…

Azt nagyjából el tudom képzelni, hogy te, Anna, miket tanulhattál Judittól a szakmáról, úgyhogy Judit, inkább hozzád fordulok: Te mit tanultál Annától 12 év alatt?

V. J.:Hú, de jó kérdés. Újfajta szemléletmódot, újfajta gondolkodást. Főleg, ami a digitális világot, online jelenlétet illeti. Mindig is azt gondoltam, hogy nagyon jól elvagyunk az én kis papírkáimmal, kartotékrendszeremmel, aztán jött Anna, és elkezdte mantrázni, hogy online jelenlét, dizájnfrissítés, és így tovább. Aztán milyen igaza lett!

K. A.: Nem vagyunk veszekedős típusok, sőt! Talán soha egyetlen hangos szó sem hangzott el köztünk, de azért ebben a témában egy kicsit ütni kellett az asztalt, mire változás történt…

V. J.: Bevallom, eleinte tényleg nem hittünk benne. Főként abban nem, hogy egy aukció energiáit, jó fajta feszültségét át lehet vinni online térbe. Persze az igény ott lógott a levegőben. Emlékszem, az évtized közepén hirdettünk egy nagy karácsonyi aukciót, a szokásos helyen, a Kongresszusi Központban. A nap folyamán azonban érkezett egy óriási havazás, a hó betemette a várost, megbénult a közlekedés, és mi este 18 órakor ott álltunk a Kongresszusiban tök egyedül, mert teremtett lélek sem jött el. Ott azért már erősen megfogalmazódott, hogy lépni kellene digitális irányba. De mire aztán kitört a járvány, minden nagyképűség nélkül mondhatom, tényleg startra készek voltunk. Sőt! Furcsán fog hangozni: de a Covid és a kikényszerített online megoldások a kezünkre játszottak, mert tálcán kínálták a két-három évente egyébként is kötelező újítást. Mert ha valami, akkor a megújulás kényszere például erős tapasztalat az elmúlt huszonöt évből. Talán kívülről kevésbé látszott, de két olyan időszakunk is volt, először 2004/05-ben, aztán 2010/11-ben, amikor hátradőltünk, és azt mondtuk: na, irtózatos munkát tettünk bele idáig, most már az eddigi eredmények elviszik a hátukon a „boltot”. És óriási pofont kaptunk: mert nem vitték el. Nagyon nem. Nem lehet megállni, mert abban a pillanatban elakadnak a képek, és nem jönnek a vevők. A mi szakmánkban is nap mint nap meg kell győznöd a piacot arról, hogy érdemes vagy a bizalmukra. Ez a felismerés szülte az évek alatt a becsérték bevezetett fogalmát, a kvázi múzeummá bővülést, a szabadegyetemet, az ingyenes tárlatvezetéseket vagy a lámpapark modernizálását.

Mi marad a huszonötödik évforduló utánra?

K. A.: Ó, erről szerencsére gondoskodik a magyar művészettörténet mint műfaj. A magyar művészettörténetben ugyanis az az óriási lehetőség, hogy továbbra is iszonyatosan sok a feltáratlan dolog. Ismeretlen képek, feltáratlan életművek, külföldön lappangó alkotások és például ezeknek a hazahozatala. Annyi újdonság van, hogy még azt is nehéz meghatározni, hogy milyen irányba induljon az ember. Nemegyszer megtörténik, hogy egy aukciós kiállításon úgy áll össze a kollekció, hogy az alkotások 90-95%-a még sosem szerepelt aukción. Egy ilyen anyag megszerzése, összeállítása, bemutatása hihetetlenül izgalmas dolog. Egyrészt, mert ezek ugye a műkincsszakmai szempontok. Viszont másrészről ott vannak a közönség szempontjai is, amik azért hoznak magukkal vagy mutatnak új irányokat, mert érezhetően egyre több az érdeklődő, egyre nagyobb a nyitottság. Húsz éve még elképzelhetetlen lett volna, hogy nagy, állami kiállítások alkalmával kígyózó sorokban tömegek várnak a bejutásra. Az egész műkincsszakmán volt egy elitista bélyeg. Persze még ma is sokakban van félelem, nem mernek belépni egy galériába, mert azt gondolják, hogy valami előképzettség ahhoz, hogy élvezetet találjanak egy kiállításban. De azért ez erősen oldódik. Egyszerű, érdeklődő civilek, iskoláscsoportok, „első galériázók” jelennek meg az ingyenes tárlatvezetéseinken, mindenféle megszeppentség nélkül. Pár éve a kortárssal is kifejezetten vásárlói nyomásra kezdtünk el foglalkozni, mert azt láttuk, hogy kialakult egy harmincas-negyvenes fizetőképes generáció, amelyet elsősorban ez érdekel.

Elnézést a gonoszkodásért: érdekli őket vagy csak pénzük lett rá? Ahogy a vicc mondja: nem egyméternyi narancssárga könyvet keresnek, mert az megy jól a tapétához, és lehet mutogatni?

K. A.: Nem, nem, dehogyis. Ez teljesen laikus elképzelés. Nem létezik a „divatból” vásárló típus. Itt olyan komoly befektetésekről van szó, hogy mindenki számol és mérlegel. Tehát nem azt mondom, hogy egytől egyig műértők, de befektetőként nagyon is tájékozottak. Szakértővel jelennek meg, vagy kérik a mi segítségünket. Tehát olyan nincs, hogy bejön, és azt mondja, hogy a legdrágábbat kérem, mert partit tartok a start upos haveroknak.

És fordítva, az alkotók oldalát nézve: létezik olyan kortárs magyar képzőművész, aki mondjuk közepes tehetségnek mondható, de annyira erős az online jelenléte, vagy annyira karizmatikus a személyisége, hogy az eladja őt?

V. J.: Nem, itthon nincs ilyen. Ez egy nagyon kicsi piac, és nagyon erős a verseny. Van, aki csinál performance-okat, polgárpukkasztó akciókat, beleáll a napi politikába, de ha nem kiemelkedő az, amit csinál, pillanatok alatt kidurran a lufi. Egy nagy piacon, mondjuk egy francia piacon, minden és mindenki elfér, mindennek van helye, és mindenre lesz vevő is, ott megél egy hasonló típus.

K. A: Olyan viszont van, aki jó művész, és emellett iszonyatosan tudatosan és profin építi saját magát, érti, hogy hogy kell ezt csinálni, és ez meglátszik. Illetve olyan is van, ráadásul szerintem nagyon sok, aki zseniális és valamiért eladhatatlan. Úgy tűnik, a Képzőművészetin valahogy továbbra sem jelenik meg az a szempont, hogy nem elég tudni, a tudást el is kell adni. És hogy a közösségi média szerepe ezen a piacon is megkerülhetetlen lett.

És az mennyire látható, mennyire jósolható meg, hogy akár a hagyományosabb, 20. századi, akár a kortárs műfajból mi hogy fog elmenni?

V. J.: Nagyjából látjuk, hogy mi az, ami jól eladható, és azt is, hogy mi az, ami kevésbé, és aztán folyamatosan érnek minket a meglepetések. Főleg az ár tekintetében. Szoktunk előtte tippelgetni, hogy mi mennyiért fog elmenni, és a legritkább esetben találjuk el. A gyűjtés meg az aukció ugyanis nem egy racionális műfaj. Egy szintig igen, de egy szint után teljesen elvész a racionalitás. Emlékszem, volt egy időszakunk, ami konkrétan két ember párharcáról szólt. Aukcióról aukcióra ugyanaz a két gyűjtő csapott össze bizonyos képeken, és az önérzeteskedő vetélkedésük az égig emelte az árakat. Ráadásul két külföldi magyarról volt szó, és mindkettőről tudni lehetett, hogy konkrétan tök mindegy, hogy 10 vagy 100 millióért visznek-e el valamit, nekik az számított, hogy legyőzzék a másikat. Aztán valahogy mindketten eltűntek a piacról, és soha többet nem lehetett olyan magas árakat elérni. 

Az aukció egy kiélezett pszichés helyzet. Látjuk, hogyan vesznek össze házaspárok azon, hogy az egyikük felteszi a kezét, a másik ingerülten lehúzza, vagy pont fordítva: az egyik az istenért se hajlandó felemelni a táblát, a másik meg erőszakkal nyomná felfele. Van olyan is, hogy ismert ügyfél új partnerrel érkezik, akinek bizonyítani akar, és egyből 6 millióra tolja a 600 ezres kikiáltási árat. Ebben a szakmában a kép vagy más művészeti alkotás emberi kapcsolatok hálójába ágyazódva jelenik meg, és legtöbbször nem is a műtárgy vizsgálata, eladása viszi el a legtöbb energiát, hanem az emberi helyzetek kezelése. Az, hogy minden egyes kép mögött egy teljes emberi sors, emberi történet van. 

A gyűjtő például szenvedélyes típus, ők egytől egyik hihetetlenül impulzív alkatok. Ha mondjuk csak egyetlen darab hiányzott a gyűjteményéből, és pont lecsúszik róla, akkor iszonyatosan elkeseredett, és szakértőként te vagy ott mellette, neked kell megnyugtatni, kezelni az esetenként heves érzelmi reakciót. Vagy nézzük a másik oldalt, az eladókat. Az emberek kötődnek a műtárgyaikhoz. Ha valaki hosszú ideig együtt él egy szeretett festménnyel, és egyszer mégis olyan helyzetbe kerül, hogy meg kell válnia tőle, akkor az nagyon megviseli. Pláne, ha az adott műtárgy évtizedekig vagy akár egy évszázadig is a családé volt. Érzések, emlékek, életek vannak mögötte. Ilyenkor szó szerint sírva búcsúzkodik a tulajdonos, sőt a kiállításra, aukcióra is eljön búcsúzkodni. Érzed, látod, hallod a fájdalmát, nem lehet vigasztalás nélkül hagyni. Vagy amikor azt hiszi valaki, hogy a behozott műtárgy tízmilliókat ér, ebből akarja megoldani a családja életét, fizetni a gyerek tanulmányait, és kiderül, hogy valójában tízezer az összérték. És emberileg az ellenkezője sem könnyebb: amikor értéktelen vacaknak hiszi valaki a családi ereklyét, és a szemünk láttára derül ki, hogy már a licit is ötvenmillióról indul majd. Ott áll valaki, aki eddig napról napra élt, aki az eladással tényleg csak a szorongató rezsiadósságát akarta törleszteni, és nem meri, nem akarja elhinni, hogy akkor ez most igaz, hogy megoldódik az élete. Ez ugyanúgy egy sokkhelyzet. Ott áll, és tőlünk kérdezi, hogy akkor ő most mit csináljon ezzel a pénzzel. És nagyon nem mindegy, hogy ilyenkor mit válaszolsz.

A cikk forrása: Üzlet és Pszichológia magazin