Az elmúlt évben, mialatt a pandémia rémisztőből a kellemetlenen át az életünket megváltoztató hosszú távú eseménnyé alakult, a megküzdési mechanizmusainknak is folyamatosan adaptálódniuk kellett ezekhez a változásokhoz. Mégis különbségeket tapasztalhattunk azt tekintve, hogy ki hogyan állt hozzá az izolációban eltöltött időhöz.

Egyeseknek a pozitivitás jelentette a krízissel való megküzdés alapját: sokan élvezni tudták, hogy végre esélyt kaptak lelassulni és újraértékelni az életük egyes dolgait, hálásnak tudták érezni magukat, amiért még van munkájuk, vagy legalábbis igyekeztek a jó dolgokat szem előtt tartani a nehézségek közepette. Persze azt még korántsem nevezhetjük rossz gyakorlatnak, ha valaki derűlátó marad, és hálát fejez ki a pozitív dolgok miatt, azonban a lankadatlan optimizmus – amit toxikus pozitivitásnak is neveznek – a negatív érzelmeket hibásakként vagy gyengeségként állítja be. Ráadásul kevés bosszantóbb dolog van, mint egy toxikus pozitivitást gyakorló személlyel interakcióba keveredni, amikor mi magunk éppen a rögös valósággal küzdünk.

A toxikus pozitivitástól csak még rosszabbul leszünk

A nehézségek elismerésének elmulasztása mindemellett a mentális egészségünkre is negatív hatást fejthet ki. Ha egy küzdelmes időszakban folyamatosan arra emlékeztetnek (vagy emlékeztetjük magunkat), hogy „Milyen jó, hogy legalább ez és ez megvan nekünk”, ez még nem oszlatja el a szomorúságunkat, a félelmünket és a szorongásunkat, mint arra ez a kutatás is rámutatott. Ehelyett a negatív érzelmek elnyomása valójában odáig is elvezethet, hogy végül még rosszabbul érezzük magunkat a bőrünkben.

Ezzel szemben létezik egy másik megközelítés, amely a való életbeli, körülöttünk zajló események realisztikusabb keretezésére ad lehetőséget. A tragikus optimizmus azt tételezi fel, hogy az életben akkor is megtalálhatjuk a reményt és az értelmet, ha ezzel egyidejűleg elismerjük a veszteség, a fájdalom és a szenvedés létezését. A tragikus optimizmust elsőként az osztrák pszichológus és holokauszttúlélő Viktor Frankl írta le 1985-ben, képviselői pedig azt állítják: van lehetőségünk arra, hogy egymás mellett a jót és a rosszat is megtapasztaljuk, és mindkettő megtapasztalása elvezethet a személyes növekedésünkhöz.

A szakértők szerint ez a fajta gondolkodásmód lehet pontosan az, amire most, a pandémia idején szükségünk van; és ha egyszer túljutunk a járványon, a továbbiakban is segítségünkre lehet.

Megtalálni az értelmet a káoszban

A tragikus optimizmus, mondja Emily Esfahani Smith, a The Power of Meaning című könyv szerzője, egy olyan perspektívát kínál a csapások és szerencsétlenségek idején, amely segít az embereknek abban, hogy a kríziseket megnövekedett rezlilienciával vészeljék át, és eredményükként növekedjenek, fejlődjenek. A tragikus optimista „elismeri a nehézségeket, a fájdalmat és a szenvedést, amit amiatt érzünk, amin épp keresztülmegyünk, és ugyanekkor képes a remény megőrzésére” – fogalmaz.

„A tragikus optimizmus sarkalatos pontja, hogy értelmet és célt találjunk a minket érő kihívások és kedvezőtlen fordulatok között. A szenvedés az élet része, és az a kérdés, hogyan birkózunk meg vele” – mondja Esfahani Smith. „Sokan tagadják a szenvedésüket, vagy nem vesznek tudomást róla, míg másokat teljesen maguk alá temetnek ezek az események.” Ezzel szemben a tragikus optimizmus nevezhető az arany középútnak, ahol a nehézségek ahelyett, hogy bedarálnák a lelkünket, a tanulásunkat teszik lehetővé, ahhoz hasonlóan, mint például amikor egy nyilvános beszéd miatti stresszt fenyegetésből kihívássá keretezünk át.

A pandémia realitásai erősen megnehezíthetik a törekvésünket a napos oldal megtalálására, épp ezért most különösen jótékony lenne, hogy elismerjük a helyzetünkhöz kapcsolódóan megjelenő veszteséget, fájdalmat és esetleges bűntudatérzést. Tavaly tavasszal a lezárások kezdetén egy brit kutatásban a helyi lakosok jóllétében bekövetkezett változásokat mértek, és a kutatók azt találták, hogy azok, akikre a tragikus optimizmus volt jellemző, hatékonyabban küzdöttek meg a pandémia kiváltotta traumával, mint a többiek.

Ugyanez a kutatás kimutatta, hogy a tragikus optimisták úgy tekintettek a barátaikkal és családjukkal való kapcsolataikra, hogy ezekben a kapcsolatokban is az értelmet keresték. A kutatás rámutatott, hogy nehéz időkben az értelemkeresés egy mélyebb folyamat, mint az olyan rövid távú megoldási kísérletek, mint például amikor órákon át videojátékozunk, hogy eltereljük figyelmünket a nehézségekről. Ez a folyamat hosszabb és nehezebb, mint videojátékozni, de sokkal hosszabb távú hatást eredményez.

A stressztől a növekedésig

A mindsetünk nemcsak azt befolyásolja, hogyan küzdhetünk meg a pandémiával napról napra, hanem azt is, hogyan fogunk talpra állni belőle az elkövetkező hónapokban.

Vannak, akik nehezen küzdenek meg egy traumatikus eseménnyel, és poszttraumatikus stressz-szindróma alakul ki nálunk; ez ma, ahogy a pandémia végéhez közeledünk, számos mentálisegészség-szakértőt rendkívül aggaszt. Sokaknál ez történhet most, akik eddig a toxikus pozitivitást alkalmazták. Ugyanis az, hogy optimizmusra és hálára biztatjuk az embereket, illetve magunkat a nehéz időkben, még nem indítja be a növekedést a tragédia után – fogalmaz Mead. És míg a megfelelő mértékben adagolt pozitivitásnak előnyei lehetnek, addig a végletekig vitt pozitivitás a bűntudat és a szégyen érzéseit, valamint az egyén tényleges érzéseinek tagadását vonhatja maga után.

Ezzel szemben mások úgy találják, hogy a trauma egy új esélyt és egy megváltozott perspektívát adott nekik, amit poszttraumatikus növekedésnek nevezünk. A tragikus optimizmus ezt segíti elő azáltal, hogy elfogadjuk a pandémia kiváltotta rossz, felkavaró érzéseinket is, és ezeket a személyes fejlődésünk üzemanyagává tesszük.

Ahelyett, hogy hagynánk, hogy ezek a negatív érzések elborítsanak minket, vagy teljességgel ignorálnánk őket, a tragikus optimizmus magunkévá tétele azt jelenti, hogy naponta újra és újra meg kell békülnünk a saját magányunkkal vagy szorongásunkkal. Ezekben a pillanatokban megtanulhatjuk élvezni az egyedüllétet, azt, hogy mennyire értékeljük a közösséget, vagy felfedezhetjük, kikké akarunk válni a pandémia után.

Szóval bármennyire csábítónak is tűnhet, hogy rezzenéstelen mosollyal az arcunkon viseljük a csapásokat, érdemes a tragikus optimizmus kicsit kényelmetlenebb útjára lépnünk, mert ez segíthet nekünk ténylegesen meglátni, hogy ott van a fény az alagút végén – és abban is segít, hogy egy mély lélegzetvétellel eljuthassunk odáig.