A film valójában nemcsak a transznemű Tobira, hanem sokkal inkább Tobi és édesanyja, Éva kapcsolatára fókuszál. Négy és fél év történéseit követhetjük végig, a 14 éves Tobi első coming outjától kezdve egészen addig, hogy immár felnőttként megkapja a név- és nemváltoztatásról szóló papírjait, vagyis hivatalosan is férfi lesz, és ezt követően elhagyja a szülői házat.
Ezen idő alatt nemcsak Tobi hajszínei váltakoznak a szivárvány színeihez hasonlóan, hanem az anyja is hosszú utat jár be. Végigkísérhetjük őt a gyász valamennyi fázisán. Valódi gyász ez, hiszen el kell gyászolnia a lányát, akit úgy érzi, hogy elvesztett, holott valójában – ahogy erre lassanként ő maga is rádöbben –: Tobi sosem volt a lánya. Eleinte a tagadás fázisában van, azt gondolja, biztos csak félreértés vagy rossz álom ez az egész. A gyászfolyamat következő szakaszában a kirekesztő külvilágra és saját magára lesz dühös, amiért sokáig nem vette észre, mi a helyzet („Milyen anya vagyok én, ha két éven keresztül nem veszem észre a gyerekemen, hogy neki milyen gondolatai vannak?” – fogalmazza meg). Felmerül benne az ilyen helyzetekre jellemző gondolat, hogy mi van, ha miatta „romlott el” a lánya, saját magát vádolja.
„Nem haragszol, ha nekem ez még olyan furcsán hangzik?”
Az alkudozás szakasza is megfigyelhető az anyánál, például abban a jelenetben, amikor elmeséli Tobinak, hogy nehézséget okoz neki, amikor távoli ismerősök a gyerekeiről kérdezgetik: hányan vannak, és fiúk-e vagy lányok, ő pedig nem tudja, mit feleljen, mert nehezére esik kimondani, hogy Tobi fiú. „Nem haragszol, ha nekem ez még olyan furcsán hangzik?” – kérdezi Tobitól, akin látszik, hogy nem esik jól neki a dolog, ezzel együtt az őszinte kommunikációnak köszönhetően el tudja fogadni, hogy anyja most éppen ezen megy keresztül. Egy másik jelenetben Éva véletlenül a lánynevén szólítja Tobit, amitől ő valósággal összeomlik, és később a szobájában halljuk vigasztalhatatlanul zokogni. Az anyán pedig azt látni, hogy nem tud mihez kezdeni a helyzettel: úgy érzi, ő mindent megtett, mindent megpróbált, de mindez még mindig nem elég, nem képes megfelelni a gyerekének. Megjelenik nála a depresszió fázisa: hiányolja a lányát, nem bír elszakadni tőle, nem képes elfogadni, hogy egy fiút kapott „helyette”.
Végül a tudatos emlékezés fázisában Éva elindul a racionális elfogadás útján. Az elvesztett lányához kapcsolódó emlékek többé nem csak fájdalmat keltenek benne, hanem már képes akár régi képeket is nézegetni Jázminról. Ezzel elérkezik az elfogadás szakaszába, amelyben már nemcsak a lánya elvesztését, de az új fia „megszületését” is el tudja fogadni.
Kézikönyv, amelyből megtanulhatunk elfogadó szülők lenni
A film biliárdteremben játszódó jelenetéből kiderül, hogy LMBT+ fiatalokból álló baráti társaságában Tobi az egyetlen, akinek az előbújását a családja teljes mértékben elfogadta és támogatja.
Felmerül a kérdés, hogy Tobi anyja, aki korábban soha életében nem találkozott transznemű emberekkel, hogyan tudott ennyire elfogadó szülővé válni, és olyan légkört teremteni otthon, amelyben a transz gyereke képes megnyílni neki.
A film alapján elmondható, hogy a kulcs az anya meleg-–engedékeny nevelési stílusában, és mindenekelőtt a gyereke iránti szilárd bizalmában rejlik: abban, hogy mindvégig komolyan veszi Tobi szavait és érzéseit, és úgy is bízik benne, hogy nem mindig tudja követni a történéseket. Például amikor az önmagát folyamatosan kereső kamasz anyja néha érezhetően meginog, és elveszti a fonalat. De ahogy eddig is, ezután is képes belevágni a számára ismeretlenbe, nyitott az új ismeretekre, és töretlenül bízik a gyerekében, hogy Tobi nem a bolondját járatja velük az újabb és újabb coming outjaival, hanem ezek az önismereti útjának valódi állomásai.
A filmből megismert anya és a kamasz gyereke viszonya különlegesnek mondható: még a nem LMBT+ fiatalok esetében is ritka, hogy a tinédzser ekkora bizalommal forduljon szülője felé, és ilyen mélységben beavassa az életébe. Tobi anyja iránt tanúsított mély bizalmának magyarázata az lehet, hogy az anya is mindig őszintén kifejezi az érzelmeit, a negatívakat is, és emellett a legnehezebb időkben is nyitottságot, odafigyelést és elfogadást tanúsít gyereke felé. Alapvető üzenete számára az, hogy „Oké vagy, bármilyen legyél, akkor is elfogadunk és szeretünk”, így aztán Tobi is mer és tud őszinte lenni vele, még ha olykor saját magának is nehéz megfogalmaznia, mi is történik vele.
(…)
Olvasnád tovább? A cikk eredetileg az Üzlet és Pszichológia október-novemberi számában jelent meg, melyet megtalálsz az újságárusoknál vagy megveheted digitális formában itt is.
