Ez olyan egyszerűen hangzik:
Igény a változásra, fejlődésre - Komfortzóna elhagyása - Változás, fejlődés
Viszont mindannyian tudjuk, hogy a valóságban a kép ennél árnyaltabb: mindenki fel tudna sorolni legalább egy félresikerült komfortzóna-kilépést az életében. Amikor alkalmazta a fenti „képletet”, de valahogy mégsem jól sült el a helyzet: nem kapta meg a hőn áhított állást, nem ment át a nyelvvizsgán, végre elment élete első jóga órájára, de mégsem lett a kedvence, úgy érzi, hogy nem elég ügyes a többiekhez képest stb.
Felmerül a kérdés:
Miért van az, hogy egyszer működik a komfortzóna-elhagyás, másszor meg halogatjuk/félelmetes/nem jól sül el? Van-e létjogosultsága a fenti nyitómondatoknak? Vajon mit rontottunk el a fenti helyzetekben? Tényleg mindig ki kell lépnünk a komfortzónánkból ahhoz, hogy fejlődjünk?
Mind a munkámból adódóan, mind pedig magánemberként szeretem az olyan élményeket, amelyek az addigi paradigmáimat segítenek átkeretezni. Nemrég volt egy ilyen élményem a komfortzóna értelmezése kapcsán, amely egyszerre árnyalta és tisztította ki a képet. Mégpedig Brandon Webb és John David Mann A félelem ereje című könyvének olvasásakor.
Leírom azokat a gondolatokat, amik számomra „szemfelnyitósnak” bizonyultak.
Természetes, hogy létezik
Webb szerint a komfortzónánkról manapság helytelenül úgy beszélünk, mintha megvetendő dolog lenne, és azt tükrözné, hogyha ott maradunk, akkor lusták, gyengék vagyunk. Pedig oka van, hogy létezik. Például, az emberi test 36.6 ⁰C-os hőmérsékleten funkcionál a legjobban. Vagy: általában akkor tudunk a legjobban dolgozni, ha eleget aludtunk, ami a kutatások szerint napi 7-8 óra. A komfortzóna az önfenntartás és önmagunk védelme is egyben. Ott megvannak azok a feltételek, amik segítségével jól tudunk teljesíteni, hiszen ismerős a terep.
Tudd, hol vannak a határai
Vajon ismerjük-e teljesen saját komfortzónánkat? Tudjuk-e mi tartozik ebbe bele és mi van kívül? Mert nem biztos, hogy teljesen egyértelmű, hol vannak ennek a számunkra kényelmes, ismerős terepnek a határai. Vagy már csak azt az érzést (ijedtség, szorongás) szoktuk elkapni, ami jelzi: na, ez már komfortzónán kívüli dolog lenne? Érdemes tudatosan feltérképezni sajátunkat és „belakni”, hogy tudjuk, miért is jó ott lenni, oda visszavonulni, mik azok a képességeink, amit jól tudunk akkor működtetni, ha komfortzónánkon belül lehetünk. Ne feledjük, ezek a határok teljesen egyéniek!
Komfortzóna helyett kompetenciazóna
És ha már a képességeket szóbahoztam: Webb úgy gondolja, ha fejlődésről beszélünk, érdemes a „komfortzóna” kifejezést pontosítani és átnevezni „kompetenciazónára”. Ha ennek fényében újragondoljuk: azon a zónán belül mozgunk, amit a képességeink megengednek. Ennek a kompetenciazónának a határait és jellegzetességeit kell alaposan feltérképeznünk, megismernünk. Hiszen, ha célunk a fejlődés, tudnunk kell azt is, hogy honnan indulunk. Ez az én olvasatomban azt is jelenti, hogyha valami olyat készülök megtenni, ami a (komfort)kompetenciazónámon túl van, akkor elnézőbb és megengedőbb tudok lenni saját magammal, hiszen a képességeim még nem biztos, hogy a megfelelő szinten vannak, így nem is várható el, hogy tökéletesen sikerüljön a küldetés.
„Nem szabad azzal kezdeni, amire nem vagy képes. Kezdd azzal, amire képes vagy és ezt használd alapul.” (Brandon Webb – Lohn David Mann: A félelem ereje, 43. o.)
Határok kitágítása, gyakorlás, biztonság
Ha már tudatosítottuk, hogy mi van a komfortzónánkon belül és hol vannak pontosan a határai, a következő lépés a zóna határainak kitágítása. Mégpedig a fokozatosság elvét figyelembe véve!
Webb érzékletes példája jól leírja miért is fontos ez: „…mennyire hatékony volna a mesterlövész kiképző program, ahol a kiképző azt mondaná: Ez itt egy puska, az meg ott a messzeségben a céltábla, érted? Na, akkor csak csináld!” (86.o.)
A fokozatosság elvét véleményem szerint egyéni igényeinkhez érdemes igazítani. Ezért fontos a komfortzónánk és határaink pontos ismerete, hogy lássuk, mihez képest kell a következő lépést megtenni, aztán még egyet és még egyet… Számomra a kulcskérdés ebben a helyzetben: Mi az a következő lépés, amit biztonsággal meg tudok tenni, de előre is visz?
Ennél a pontnál a komfortzónánk határán vagyunk, fontos, hogy akkora lépést határozzunk meg, amit megugorhatónak érzünk. Ha túl nagy lépést tennénk, azzal nem tartjuk magunkat a fokozatosság elvéhez, így könnyen járhatunk úgy, mint írásom elején a példában: túl nagy elvárásokkal, nem megfelelően felkészülten futunk neki helyzeteknek. Ennek egyenes következménye, hogy az eredmény sem az elvárásainknak megfelelő lesz. A zóna tágítása úgy valósul meg, hogy csak akkor tesszük meg a következő lépést, amikor az előző után újra biztonságban nem érezzük magunkat (fokozatosság elve…).
Érdemes tehát okosan, több tudatossággal közelíteni azokhoz az helyzetekhez, amikben tudjuk, hogy épp a komfortzónánkat fogjuk átlépni, és az eredmény is közelebb lesz a reálisan kitűzött elvárásainkhoz.
Ne feledjük, számtalan köztes lépés lehet még a „nem cselekszem” és a „most rögtön nekiugrok” között.
További hasonló tartalmakért látogass el a Legacy Kft. blogjára.
