Már a XX. század vége sejtette velünk, de a XXI. század aztán teljes mértékben beigazolta, hogy a hajszoltság rabigájában sínylődünk. Egyszerűen nincs idő. Hiába a rengeteg önsegítő könyv, a számos kiváló képzés – divatosan csak workshop –, valami kicsúszott a kezünkből: a hit, hogy érdemben hathatunk a saját életünkre. Helyette ugyanis minden csak történik, s már nem alakítói, hanem passzív elszenvedői lettünk ennek az eszeveszett hajszoltságnak.

Mi a siker 20, 40, 60, 80 évesen? Mindig más?

Fogalmi zavarok.

A kérdés újra és újra ez: a saját életünknek főszereplői, epizodistái vagy egyszerű statisztái vagyunk? Tehát nem a nagybetűs ÉLET-nek, végképp nem a közéletnek, hanem a saját, egyszerű, olykor emelkedetten pátoszias, máskor végtelen esendő és alantas mindennapjainknak? Régi idők determinációinak foglyaiként sínylődünk, vagy igenis tudjuk-hisszük, képesek vagyunk hatni saját hétköznapjainak forgatagára?

A krízistől senki nem lesz szakértő, a krízis „csak” tapasztalatot ad. Az idézőjel fontos és indokolt, ugyanis nem lehet és szabad elhazudni vagy lebecsülni annak a tapasztalatnak az erejét és főként személyes vonatkozását, amit válsághelyzetek okozhatnak, de ahogy egy akut műtéten átesett sérült nem lesz sebész, egy krónikus fülgyulladással kezelt páciens nem lesz fül-orr-gégész, egy rákot legyőző beteg nem lesz onkológus, egy depresszióból kigyógyult kliens nem lesz pszichológus, úgy a járványügyi krízisen átesett országból sem lesz válságszakértő.

A „Hová tűnt az időnk?” című előadásfelkérés adta az apropóját annak, hogy a körmére nézzek egy érdekes kérdésnek, amely több éve foglalkoztat. Mit tesz a lélekkel és a pszichés működésünkkel egy-egy népszerű képmegosztó, közösségi alkalmazás? Hogyan hat az időnkre és annak megélésére, ha elkezdjük használni? Az eredmény lesújtó és elborzasztó.