Az imposztor-szindrómát elsőként két pszichológus - Paulin Clance és Suzanne Imes - írta le egy 1978-ban megjelent cikkükben. Az imposztor-szindróma nem egy betegség, hanem egy tünetegyüttes. Olyan embereket érint, akik sikeresek az életben, de mégsem hiszik el, hogy valóban megérdemlik azt. Az „imposztor” egy latin eredetű szó, jelentése csaló, szélhámos. Azért kapta ezt az elnevezést a szindróma, mert az ebben szenvedők gyakran érzik úgy, hogy egy olyan csaló szerepét játsszák a saját életük valamilyen területén, aki úgy tesz, mintha kompetens lenne, ám valójában teljesen alkalmatlan az adott feladatra, és ez bármelyik pillanatban ki is derülhet. Ez az érzés több, mint a sikertelenségtől való félelem, mert mindezt átjárja egyfajta sumákolás, lapítás érzése is. Említésre méltó, hogy egyébként a jelenség ellentéte is ismert. Ebben az esetben az illető a kompetencia illúziójával él, és nem képes felmérni jártasságának határait. Ezt a jelenséget – a téma kutatói után – Dunning-Kruger hatásnak nevezték el. Ugyanakkor, az imposztor-szindróma és a Dunning-Kruger hatás egy tőről fakad: az illető mindkét esetben téves kompetenciatudattal bír.
Hogyan ismerjük fel?
A csalási szindrómában szenvedőkre jellemző, hogy képtelenek elfogadni a dicséretet. Azt feltételezik, hogy a körülöttük lévők csak túlbecsülik képességeiket, sőt, a másoktól érkező elismerés sokszor még tovább is erősíti a lebukástól való félelmet. A dicséretet ugyan nem fogadják el, ám a kritikát annál inkább. Ilyenkor az érintett személy úgy érzi, hogy végre megerősítik azt a feltételezését, miszerint a sikere csak a szerencsén alapult. Az imposztor jelenség sokszor kéz a kézben jár a perfekcionizmussal. Az érintettek nagyon magasra állítják saját mércéiket. Magukkal sokkal könyörtelenebbek, mint másokkal. Állandóan teljesíteni akarnak, pihenni nem szabad, ez viszont magában hordozza a korai kiégés kockázatát. Ezen kívül jellemző, hogy az érintettek ritkán vagy soha nem kérnek segítséget, mert úgy vélik, hogy ha az akadályokat nem önállóan küzdik le, akkor valójában inkompetensek.
Mik lehetnek az imposztor-szindróma kiváltó okai?
Sok pszichológus a gyereknevelésben látja az okokat, ugyanis az érintettek nagy része azt állítja, hogy gyerekként az elismerést és szeretetet főleg sikerrel tudták kivívni. Sok szülő túl sokat vár el gyermekétől, és ennek eredményeként a gyerekek később túl sokat várnak el saját maguktól felnőttként, ami önbizalomhiányt okoz. Ám ennek az „érmének” a másik oldala is vezethet a szindróma kialakulásához. Azok a gyerekek, akik azt hallották a szüleiktől, hogy ők mindenben jók, és soha nem hibáznak, azok nem készülnek fel a való életre, és csak később szembesülnek a kudarccal, ami viszont egy szokatlanul szorongató érzés lesz számukra. Más esetekben a szindrómát egy különösen tehetséges vagy intelligens testvér is kiválthatja, ami miatt az érintett személy úgy érzi, hogy ő mindig csak a testvére árnyékában él. Bárhogy is történjék, ezek a gyerekkori élmények tartós hatással vannak az önbecsülésre.
Hogyan kerekedjünk felül a tünetegyüttesen?
A tünetek súlyosságától függ, hogy az imposztor-szindróma leküzdéséhez milyen módszer a célravezető. Egy pszichológus felkeresése kétségkívül hasznos lehet, főleg, ha ez az érzés már a mindennapi életünket is korlátozza. Szakember segítsége nélkül ugyanis nagyon nehéz a torzult percepciót, gondolati sémákat és a súlyos önbizalomhiányt kezelni. Azonban, ha a tünetegyüttes csak időnként jelentkezik, az érintettek először megpróbálhatnak külső segítség nélkül megküzdeni a nehézséggel, amiben a következő módszerek segíthetnek.
Tudatosítás és önelfogadás. Az első és talán legfontosabb lépés, hogy ismerjük fel és ismerjük el, ha érintettek vagyunk az imposztor-szindrómában, és fogadjuk el, hogy mindez rendben van. Az imposztor-szindróma leküzdéséhez önelfogadásra is szükség van: nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy méltók legyünk az elért sikerekre és elismerésekre. És ez nem azt jelenti, hogy csak lejjebb rakjuk a lécet, hanem azt egy reális szinthez igazítjuk, ami tényleg megugorható.
Beszéljünk róla! Az imposztor-szindróma egy meglehetősen elszigetelő érzés, az emberek nem szívesen beszélnek az effajta kétségeikről másoknak. Miközben a felmérések szerint 10-ből 7 ember életében már legalább egyszer megtapasztalta ezt az érzést. Tehát nagy valószínűséggel a környezetünkben is sokan küzdenek épp ezzel a nehézséggel. Beszéljünk az érzéseinkről másoknak, és hamar ki fog derülni, hogy nem vagyunk egyedül. A terheink megosztása, és kavargó érzelmekkel teli belső tartalmaink szavakba öntése enyhítheti a szorongásunkat. Próbáljunk meg tehát nyitottak lenni a félelmeinkkel kapcsolatban.
Tegyünk különbséget a tények és az érzések között! A személyes benyomásunk nem feltétlenül felel meg a valóságnak. Azért, hogy visszanyerjük a realitásérzékünket, segíthet, ha vezetjük az eredményeinket és a másoktól kapott visszajelzéseket. Fogadjuk el és írjuk le a bókokat is, még a legapróbb dolgokat is, mert ha azokat később visszaolvassuk, igazolásként szolgálhatnak a hozzáértésünkre.
Készüljünk fel a tünetekre! Az imposztor-szindróma sajnos elég makacs érzés, és sokszor visszatérhet életünk bizonyos helyzeteiben. Ezt szem előtt tartva viszont felkészülhetünk rá, hogy ne érjen váratlanul. A kontroll érzése már önmagában csökkentheti a tüneteket. Azonosítsunk olyan szituációkat, amikor várhatóan eluralkodna rajtunk az érzés, és egy korábban bevált megküzdési stratégiával vagy a fentebb említett ötletekből merítve készítsük fel magunkat az imposztor-szindrómával való találkozásra.
