A reklámügynökségek világa pörgős, kreatív, egyben viszont kegyetlen is lehet – főleg, ha egy vezető magára hagyja a munkavállalókat, miközben az ügyfelek minden határt átlépnek. Egy junior pozíció első évei meghatározóak, de mi van, ha a támogatás helyett csak annyit kapsz: „Csak ügyesen!”?
Legújabb történetünk egy olyan karrierkezdetet mutat be, ahol a stressz, a bizonytalanság és a kiégés már az első napoktól kezdve jelen van – és ahol a főnöki „megoldás” nem több egy legyintésnél.
Junior idők: „Ügyesen!”
Már az első főnököm olyan volt, hogy a teljes felelősséget rám hárítva magamra hagyott a legnagyobb feladatokkal, mindössze ennyit mondva: „Ügyesen!” A folyamatos stressz lassan, de biztosan felemésztett, miközben nem tudtam eldönteni, hálásnak kellene-e lennem a bizalomért, vagy inkább felháborodnom, amiért semmilyen támogatást nem kapok meg. Persze amikor problémák adódtak, mindig elhangzott a jól ismert mondat: „Miért nem szóltál hamarabb, hogy gond van?” Holott szóltam. Többször is. Szóltam arról is, hogy az ügyfél agresszív, éjszakánként hívogat, trágár módon beszél, lelkileg abuzál, majd a státuszmeetingen képes a szemembe hazudni a főnököm előtt. A főnököm „megoldási javaslata” pedig nemes egyszerűséggel annyi volt, hogy vigyük el ebédelni az ügyfelet, és kérdezzük meg tőle, mi nyomja a lelkét. Ezen a ponton telt be a pohár.
Egyrész hidegen hagyott az ügyfél lelkiállapota. Másrészt, hol volt a védőháló? Megértem, hogy a KKV-któl befolyó összegek fontosak a cég számára, és az én fizetésem is ebből a keretből származik. De hogy egy vállalat menedzsmentje ennyire közömbösen szemlélje a huszonéves munkatársak mentális és fizikai leépülését, az nemcsak megdöbbentő, hanem egyenesen félelmetes. Egy-egy ilyen ügyfél évente két account managert is „elfogyaszt”, de ez látszólag senkit nem érdekel. És ez még csak a tízéves történet kezdete – tele fájdalommal, stresszel, pszichoszomatikus tünetekkel, bizonytalansággal és állandó szorongással.
Itt kezdődtek az alkoholproblémáim is, és az a felismerés, hogy képtelen vagyok igazán megnyugodni. Az egyetemről frissen kikerülve honnan is tudhatná az ember, hogyan kell ezt az egészet kezelni? Ez volt az első munkahelyem, ahol szembesültem azzal, hogy a „fontos emberek” egyszerűen eltűnnek egy cigiszünetre, és együtt fortyognak a cég diszfunkcionális működésén, a borítékban érkező fizetésen, a rendszerszintű problémákon. Demoralizáló és megrekedést okozó volt a hangulat – ugyanakkor paradox módon mégis ez kovácsolt össze bennünket. Munka utáni közös sörözések, piacozások, bulizások. Legalább ennyi pozitív hozadéka volt.
A több hosszabb történet beérkezése okán szerkesztőségünk sorozatban közli a munkahelyi toxicitásról szóló történeteket. Iratkozzatok fel hírlevelünkre, hogy értesülhessetek a legújabb sztorikról, és írjatok nekünk a [email protected], ha megosztanátok Ti is a történeteiteket!
(Borítókép: Adobe Stock)
