A fontoskodó bizonytalan

Rövid ideig dolgoztam multinál is, ahol volt egy nehéz természetű főnököm. Gyakorlatilag minden apróságra meetinget kezdeményezett. A marketing osztályon középvezetőként az ő feladatköre volt talán a legkevésbé meghatározó. Úgy tudnám őt jellemezni, mint azt az embert, akit fiatalabb korában sokat bántottak, és most úgy érzi, végre pozícióba került, amit túlkompenzál.

Nem egyszer kerültem vele konfliktusba, mert nyíltan vállaltam a véleményem, különösen, ha úgy éreztem, hogy az általa javasolt megoldások szakmailag nem voltak megalapozottak vagy hatékonyak. Open office-ban dolgoztunk, és bár nagyon sokfélék voltunk – korosztályban és háttérben is –, mégis egy összetartó csapatot alkottunk.

Egy alkalommal HR-es tesztet kellett kitölteni, amit egyénileg lehetett elvégezni. Ehhez képest a főnököm külön tárgyalót foglalt, és közölte, hogy kettesben töltsük ki. Meglepődtem – ez egy húszperces online teszt volt, és egész héten túlóráztam a határidők miatt. Nem értettem, mire gondol Zoltán. Ebből konfliktus lett: nem értettem, miért kell ezt így csinálni, ő pedig mindenki előtt azt mondta, hogy főnökként nem mondhatok neki nemet. Megkérdeztem, hogy ezt valóban a kolléganőink – ráadásul egy HR-es feladat – előtt szeretné velem tisztázni?

Nem ez volt az egyetlen ilyen eset. A csapat nem érezte magát megbecsülve, és nem is volt meg az a fajta tisztelet, amit egy jó vezető kivívhat magának. Őszintén szólva akkor éreztük magunkat jól, amikor nem volt bent. Nehéz volt a közös munka, gyakori volt a passzivitás, a csend, és az sem volt jellemző, hogy munkaidőn kívül bármit is együtt csináltunk volna. Végül kilenc hónapig bírtam ezt a légkört, és eljöttem.