Irma vagyok és telefonfüggő. Eddig mindig volt valami megnyugtató kifogásom, hogy miért telefonozom épp: receptet keresek, hangoskönyvet hallgatok, a karácsonyi ajándékhoz válogatok fényképeket – júniusban. A helyzet súlyosságát mutatja, hogy mostanra nemcsak a kifogásokat engedtem el, de odáig jutottam, hogy amíg a laptopomon filmet nézek, addig is találok valami nyomkodnivalót a telefonomon. Nem vagyok ezzel egyedül. Az amerikai felnőttek átlagosan 2–4 órát töltenek el nyomkodással, ami azt jelenti, hogy napi 2600-szor érintik meg a telefonjukat. Sokan szeretnének szabadulni a függőségtől, mert érzik magukon, hogy a folyamatos ‘bekapcsolt’ állapot növeli a szorongást, rontja az alvásminőséget, de nem tudják, hogyan.

Néha a legmeglepőbb helyzetek inspirálnak egy-egy coaching eszközt. A kisebbik fiunk kétéves múlt, és legalább akkora élvezettel ismerkedik a világgal, mint amekkora hévvel söpörnek át rajta hatalmas érzelmek. Az ilyen helyzetek általában úgy végződnek, hogy a kétéves a szőnyegen üvöltve sír, én pedig egy oroszlánszelídítő türelmével próbálom megnevezni, hogy vajon most mi is játszódik le benne. Érdekes volt rácsodálkozni arra, hogy bárhogy is kutatok ilyenkor a mentális lexikonomban, a szomorún és mérgesen kívül nem jut más érzelem eszembe. Azt még izgalmasabb volt felfedezni, hogy a kisfiam fittyet hányva a szegényes szókincsemre, szinte mindig megnyugszik attól, hogy lesz neve annak, amit érez. Mintha az, hogy erről beszélünk, segítene elfogadni, hogy ahogy jött, úgy el is múlik.

Szakmai karrierem egyik legprovokatívabb kérdését az örökké mosolygós szemű Haesun Moon, a Torontói Egyetem képzési tanszékének igazgatója szegezte nekem: Te hiszel az ügyfelednek? Először félreértettem, és bőszen kezdtem bizonygatni, hogy én nagyon hiszek az ügyfeleim képességében, hogy bármilyen problémára megtalálják a saját legjobb megoldásukat. Akkor ő kedvesen újra megkérdezte: De hiszel az ügyfelednek? Amikor például azt mondja, hogy már mindent megpróbált, akkor az jár a fejedben, hogy biztos kísérletezett ezzel-azzal? Vagy ha azt állítja, hogy ez neki nem megy, akkor az a válaszod rá, hogy dehogynem?

„Gyakran érzem azt, hogy az agyam egy hatalmas telefonos kapcsolótábla, amin egyszerre villog az összes lámpa, és egyik hívásból esem a másikba. Közben persze érzem a nyomást, hogy minden egyes munkafolyamatban kreatív, átgondolt, pontos legyek, és minden egyes beszélgetésben értéket teremtsek, jelen legyek, a legjobb önmagamat adjam” – mondja az egyik ügyfelem egy levegőre. Amikor az iránt érdeklődöm, hogy honnan venné észre a helyzet javulását, pillanatnyi gondolkodás után határozottan rávágja: „Csönd lenne a fejemben.”

Az önismeret kicsit olyan, mint egy végtelen óceánon hajózni – ha nincs egy pár bója, ahol le lehet horgonyozni, akkor ijesztően nagy feladatnak tűnhet. Az itt következő gyakorlat segít jobban megismerni az utat, amelyet már bejártunk, és tudatosítani, hogy mi a következő állomás.

Megakadt; egy helyben toporog; továbblép; megadja a kezdő lökést; nekiugrik. Feltűnt, hogy amikor a körülöttem lévők a problémáikról beszélnek, milyen gyakran használnak mozgással kapcsolatos kifejezéseket. És mintha a megfogalmazásban már ott is rejlene a megoldás csírája: amikor mozogsz, hirtelen új perspektívából látsz rá a téged foglalkoztató kérdésekre.