Strincz Szilvia súlyos látás- és mozgássérülten utazta be a fél világot, tanult meg négy idegen nyelvet, és éli önállóan fiatal felnőtt életét. Nem tudom, hogy írásban vissza lehet-e adni azt a pozitív kisugárzást, ami árad belőle, mindenesetre megpróbálom. Mert figyelemre méltó.

A gyerekkor rácsodálkozó, befogadó, az ingereket örömmel fogadó viselkedése gyakran csodálatot vált ki, vágyunk mi is ilyennek lenni, és jólesne, ha ez örökké tartana. Olyan kérdések jutnak eszükbe, hogy vajon ez öröklődő, vagy a nevelés teszi, esetleg ilyennek születik valaki? Talán mindenki? De akkor mitől változunk meg? Leginkább attól, hogy felnőtté válva számos pozitív és negatív tapasztalatot szerzünk, és például megtanuljuk, hogy mi az a pozitív hozzáállás, és mi az, amikor magunkat féltve mindent elutasítunk, mert olyan élmények értek, amelyek árthatnak nekünk. 

Nemrégiben Budapesten járt a modern pszichológia egyik legtöbbet idézett kutatója, számos tudományos mű szerzője, Barbara Fredrickson, akivel a pozitív pszichológiával kapcsolatos legfontosabb félreértésekről, tévhitekről, valamint a kutatási területéhez fűződő személyes viszonyáról beszélgettünk. Arra is választ kaptunk, hogy ha sem a családunk, sem a genetikánk nem segített a pozitivitás elsajátításában, úgy mi mit tehetünk ezért felnőttkorunkban.

A pozitivitás nem azt jelenti, hogy hazudunk magunknak, hanem hogy merünk konfrontálódni, merünk szembenézni, és aztán változtatni, és így a hibáinkat pozitívvá fordítani – hangzott el a IV. Pozitív Pszichológia Konferencián, ahol a pozitivitásra épülő céges jó gyakorlatokat is meghallgathattak az érdeklődők.

A napokban bukkantam rá dr. Jennice Vilhauer 30 napos önbecsülés-fejlesztő gyakorlatára. A módszer azért meggyőző, mert amellett, hogy nagyon egyszerű, a szerző (aki az atlantai Emory Klinika Ambuláns Pszichoterápiás Programjának igazgatója és a Jövőorientált Terápia megalkotója) meggyőző tudományos magyarázatot is mellékelt hozzá.