Vannak főnökök, akik után még évekig éjszaka felriad az ember. Akik miatt az önértékelésed romokban, a munkahelyed meg egy pszichothriller díszleteire hasonlít. Ez a történet pontosan ilyen. Egy vezetőről, aki nemcsak szakmailag volt vállalhatatlan, de emberileg is megbukott – újra meg újra. Aki a csapatát nem vezette, hanem túszul ejtette.
Imbecillis Napóleon
Tört már rám egy-két idegösszeomlás karrierem során, de ettől a helytől máig PTSD-m van. Komolyan mondom, nem emlékszem olyan pillanatra, amikor ez a férfi valamit is jól csinált volna. Hatalmaskodó, mindenhez jobban értő, gőgös alak. A legrosszabb fajta. Annyit üvöltöztünk egymással, mint senki mással egész életemben – mert nem hagytam magam. Ha az igazságérzetem piszkálja valami, ott szikra se kell: fölgyújtom a világot egy szalmaszállal.
Szakmailag senki nem vette komolyan. A csapat rendszeresen összenézett mögötte, és alig bírtuk ki röhögés nélkül. De a nevetségességnél is rosszabb volt: egyenesen ijesztő. Annyira mérgező légkört teremtett, hogy kódolt üzenetekkel figyelmeztettük egymást: „Vissza! A konyhában van, majd később kávézunk.” A jelenléte szó szerint megbénított.
Az utolsó munkanapomon a lépcsőn üvöltve rángatott, mert nem adtam le azonnal a laptopom — miközben épp az átadót írtam. „Mit képzelek magamról?” – ordította teljesen indokolatlanul. Ez csak egy kiragadott példa a sok közül.
Szeretett b*zizni. Egyszer felvett a helyemre egy lányt, és az első napján a teljes csapat előtt hangosan ecsetelte: „Jónak tűnik, de biztos l*szbi. Úgy néz ki. Szóval mostantól két b*zi lesz a csapatban.” Igen, ezt tényleg kimondta. És a közvetlen felettesem? Ezeket az ocsmányságokat simán elengedte a füle mellett. Miért? Mert ő is egy álszent, toxikus vezető volt.
Mindketten sportot űztek abból, hogy az épp beteg vagy boltba kiszaladt kollégát kibeszélik a többiek előtt. Nevetség tárgyává tettek mindenkit. Az egész közeg szürreális volt, egy kreatív vákuum. Ilyen közegben hogy lehet jól dolgozni? Vagy motiváltnak maradni? Egyáltalán: hogy lehet emberként ott lenni?
Amikor felmondtam, három másik lány is velem együtt állt fel. Talán elindítottam valamit. Talán segítettem valakinek szabadulni. Azóta is sokaknak segítek munkát találni, akik onnan menekülnének.
A fizetés nevetséges volt, a management pedig úgy kezelt minket, mint egy adatbázist: „jönnek-mennek, majd betanul egy másik.” A hal itt is a fejétől bűzlött: CEO-tól a head of-ig mindenki kicsit pszicho. Az iroda olyan volt, mint egy kripta. És ez sajnos nem túlzás.
A megszólaló azt írta története mellé:
Voltak jó főnökeim is. Nem voltak mentoraim, mert nem volt idejük ránk – de próbálkoztak, és szerettek minket. Nekem 11 év kellett, mire olyan vezetőm lett, mint a mostani. Aki hetente jár coach-hoz (és nem mellesleg: igazi vezető). Aki épít, nem rombol. Akiért a csapat tűzbe menne. Akiért érdemes.
És bár már évek teltek el, a volt főnököm még mindig gyaláz mások előtt. De már nem érdekel. Azt kívánom mindenkinek, hogy ha úgy érzi, rossz helyen van, és a főnöke egy két lábon járó katasztrófa — merjen váltani. Tényleg. Meneküljön.
A több levél beérkezése okán szerkesztőségünk sorozatban közli a munkahelyi toxicitásról szóló történeteket. Iratkozzatok fel hírlevelünkre, hogy értesülhessetek a legújabb sztorikról, és írjatok nekünk a [email protected]-ra, ha megosztanátok Ti is a történeteiteket!
(Borítókép: Pexels/Pressmaster)
